»Kezdőlap  » Galéria  » Képes kalauz  » Online helyi újság  » Civil szervezetek  » Intézmények  » Helytörténet  » Programok  » Kapcsolat 


MANN GYULA: A piros iskolába jártam - IX. fejezet

IX. Az agyag bosszúja

K. Sanyi (felmenőjéről a Műegyetem területén utcát neveztek el) egy napon meglátogatott. Akkoriban ő volt a Szülői Munkaközösség választmányának az elnöke. Zsebéből egy hat oldal terjedelmű kézzel írt levelet vett elő és izgatottan mutatta. A másnapi tanári értekezleten kívánta felolvasni, ahová az SZMK öttagú választmányát - így minket is - első alkalommal meghívtak. A fogalmazvány pontról-pontra tárgyalta a felgyülemlett feladatokat és számos javaslatot tett azok megoldására is. A leírtak szigorú, már-már ellentmondást nem tűrő hangneme megijesztett. Már számos esetben megtapasztalhattam, hogy vitatkozó felek esetén, ha az egyik fél észérvei eldöntötték a vitát, a hátrányba került vitatkozó fél úgy próbál kiegyenlíteni, hogy partnere stílusát, és nem a mondanivalóját támadja. Bármennyire is egyet értettem a leírtakkal, aggodalmaimat előadva hasznosan győzködtem őt. Végül is megígérte, hogy rövidebben és "szalonképesebben" adja elő gondolatait, immár a papírt elő sem véve.

Másnap az értekezleten a megszólaló tanárok önértékelése csillagos ötösre sikerült. A jelen levő tanfelügyelő elragadtatott beszéde - ha egyáltalán lehetett még - csak fokozta a végzett munka dicséretét. Nem csoda hát, hogy Sanyi zsebéből kikívánkozott a papír és szót kapva elkezdődött a ráolvasás. Már nem emlékszem, hogy be tudta-e fejezni, de a testületi felháborodás elsöprő erejű volt. A jelenlevők közül nem akadt egy sem, aki érdemesnek találta volna az elhangzottakat megvitatni. Így van ez, ha a "mundér becsülete" forog kockán. Hogy mentsem a még menthetőt, szót kértem. Nagyon kézenfekvőnek látszott, hogy a béke kedvéért vitorlát bontsak (hányszor tettük ezt korábban!), ám ezúttal mégsem tehettem. Már évek óta vártam a választ kérdéseimre, így hát ezzel is kezdtem. Mi az oka, hogy ez a kitűnően működő iskola nem kap pedagógusokat, hogy ne képesítés nélküliek tanítsák gyerekeinket? A képesítés nélküli tanárok jelenségével Budapesten találkoztam először, pedig én csak egy kis poros alföldi falucskában voltam kisiskolás, annak is már negyed évszázada. Miért van az, hogy az órarendben szereplő délutáni tornaórákat nem mindig tartják meg, mondván hogy itt vannak a Volán SC sportolói, így nem üres a tornaterem? Jóllehet már ismertük a mögöttes érdekeken alapuló összefüggéseket, a megszólítottak köréből egyenes választ soha nem kaptunk erre a kérdésre. Nem is kaphattunk, hiszen az utóbbi kérdésem be sem hagyták fejezni közbekiabálásaikkal.

A következő hetekben lesütött tekintetű tanárokkal találkoztam. Kerülték a köszönésem is. Lányom osztályfőnöknője, Gy. néni volt a testnevelő munkacsoport - vagy valami efféle - vezetője, egyben a szakszervezet képviselője is. Személyében megtestesült az akkori XV. kerület élelmes embere. Közvetlen, mondhatni vagány stílusával könnyen nyerte meg az emberek bizalmát. Ma is fölöslegesnek látom az ezekben a napokban kezdeményezett akcióját. Történt ugyanis, hogy egy szülői értekezleten, melyen, mondhatom, kivételesen nem voltam jelen, mint osztályfőnök kezdeményezte, hogy érdemeim elismerése mellett, mert hogy sok az iskola SZMK Választmányában végzett munkám, mentsenek fel az akkor VI. E osztály szülői munkaközösségében betöltött tisztségem alól.

Mi egészen másképp értelmeztük az iskolai sportot. Nem tehetek róla. Akkoriban volt esedékes, hogy az iskolai sportpálya építéséhez szükséges salakba szánt agyagot előkészítsük. Az agyag hatalmas, kőkeményre száradt tömbjeit borsó (salak) méretű szemcsékre kellett zúznunk. Az iskolaudvar egy félreeső részén - ahol betonlapokkal kirakott felület volt - kezdtük a munkát. Sanyival és még öt-hat társammal csákányokat, nagykalapácsokat ragadtunk. Kettőnk fejében még élénken élt a pár napja történt események hangulata. Ez a hevület segített erőt meríteni, amikor lendült kezünkben a szerszám. Az agyag keményen ellenállt. Törtében ezt susogta: "Na, mi van, erős gyerekek, kellett ez nektek? Ha már került egy kosárnyi apróbb darab, akkor azt egy ménkű nehéz betonhengert ráhúzva próbáltuk tovább aprítani. Itt már-már az agyag hangja is alább hagyott, vagy a mi nyögésünk volt a hangosabb. Ez a rabszolgamunka hetekig tartott, de egyszer vége lett.

Idővel a tantestület is megenyhült, vagy csak közeledett egy újabb értekezletük. A béke kedvéért oda már nem kaptunk meghívást. Kár is lett volna, hiszen világossá lett, hogy "házon belül" nem rúghatunk labdába - tennivalónk meg akadt elég a házon kívül, az iskolaudvaron is.
    »VISSZA 


                              nti WEBDESIGN