»Kezdőlap  » Galéria  » Képes kalauz  » Online helyi újság  » Civil szervezetek  » Intézmények  » Helytörténet  » Programok  » Kapcsolat 


MANN GYULA: A piros iskolába jártam - II. fejezet

II. Hajrá NSC!

A ház, ahol lakunk, kb. 170 lakásos, négy lépcsőház hosszúságú, előtte füves-fás parkkal. Mint "őslakó" felidézhetem a kezdeti időket. A kertészetnek hányszor kellett újra kezdenie a munkát, míg végre a rongálásnak vége lett, valahogy beállt a növényzet. Fenyők, nyírfák után végül is a pipafák eresztettek tartós gyökereket. A park iskola felőli oldalán egy kis játszótér volt homokozóval, hintákkal és a sarkában egy labirintust formázó kis deszka építménnyel. A füvön a fák miatt nehezen ment a focizás. Az összeverődött kamaszok a palánkon találtak maguknak kedves szórakozást. Hangos röhögéssel nyugtázták, ha a túloldalon levő társukat sikerült leköpniük. Jó szórakozás lehetett, mert újra és újra ezt játszották. A parkon túl több vonalban magasfeszültségű vezetékek, azon is túl ipari üzemek. Az ott dolgozók ráérő idejükben a vezetékeket határoló senkiföldjére jártak focizni. A terep nagyon gidres-gödrös, de jobb híján megtette. Néhányan rászántuk magunkat, hogy a kamaszokat erre a pályára tereljük. Ez a törekvés egyébként is egybe esett a mi foci iránti sóvárgásunkkal - tehát működött. Most már a ház nyugalmát sem zavarta estefelé, meg hétvégeken, hogy mintegy 10-12 gyerekkel, néhányan felnőttek is, ott rúgtuk a labdát.

Ezek a kölykök ügyesek voltak. Fővárosiak lévén a Volán, az MTK, az Újpest vagy az FTC kölyökcsapatába igazoltak. Szerettek nagyokat "bikázni". Ilyenkor a játék folyamatossága kedvéért az "elbikázott" labdák után a felnőttek szaladtak. Ha egy "kötényt" adtak nekünk (gyakran megesett) felharsant a jóízű röhögés. Tudott dolog, hogy a röhögő ember, ha akarná, sem tudná megjátszani az egyébként előnyössé vált helyzetét. Nem is akarták. Ez nekik így is elég volt. Meg kellett szoknunk, hogy a stílust ők diktálják.

Egy idő után, amikor már untuk is egymást, arra gondoltunk, hogy Újpalotán ellenfelek után nézünk. Tanácsért az Újpalotai Sportegyesülethez (USE) mentünk. Elkészítettem egy kis rajzos plakátot, körünket Neptun Utcai Clubnak (NSC) nevezve, néhány értőbb gyerekkel vizitbe mentünk az USE Páskomliget utcai irodájába. Az ajtót rendre zárva találtuk. Már-már beletörődtem a kudarcba, míg végre sikerült a találkozás. Ekkor is velem volt néhány gyerek és a másik oldalon K. Róbert, a Sportklub vezetője. Középkorú ember, akkoriban iskolázták be a Testnevelési Főiskolára. Érdeklődésünk, hogy vannak-e Újpalotán hozzánk hasonló, ellenfelet kereső csapatok, akikkel megmérkőzhetünk - váratlanul érte. Egy darabig nem is értette, hogy mit akarunk, míg végre csak leesett a tantusz. Nem lévén ilyen információ birtokában, hogy mégis mondjon valamit, jóindulatúan figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, mert ha fenti egyesületek megtudják, hogy elcsábítom a játékosaikat, megüthetem a bokámat. (Na, ezt meg én nem, értettem.) Dolgom végezetlenül keserűen csuktam be magam mögött az ajtót. Ez a vélekedés kétséget sem hagyott, hogy miért is nem találunk sportot magunk körül.

A magyar foci ekkor már lejtmenetben volt. Ki-ki eldöntheti, hogy ez a hozzáállás eredményezte-e a "tömegsport" kimúlását, vagy mi több, a tömegsport hiánya jelentette a profizmus eredménytelenségét is. Kötényt adni még tudtunk, de gólt rúgni már nem.

A kölykök közben fölnőttek. A kezdeti tehetségek - nem csak saját hibájuk miatt - nem növesztettek szárnyakat. Az is öröm, ha látom, hogy egyik-másik a fiával lejár a parkba focizni. A palánk már régen összetört, lebontották. Helyén EU-s játszótér feszít. Hogy aztán a fűről tovább mennek-e? Azt nem tudom.
    »VISSZA 


                              nti WEBDESIGN