»Kezdőlap  » Galéria  » Képes kalauz  » Online helyi újság  » Civil szervezetek  » Intézmények  » Helytörténet  » Programok  » Kapcsolat 


MANN GYULA: A piros iskolába jártam - VIII. fejezet

VIII. Ami a salakot összetartja...

az az agyag. A salakpálya-építés nélkülözhetetlen adaléka. Nagyon megörültem, amikor T. Sanyi barátom ennek beszerzési gondjait magára vállalta. Az alábbi történetet rendszeres beszámolói alapján mesélem most el.

Sanyi telefonálgatásai eredményeként felvette a kapcsolatot az Óbudai Téglagyár jó emlékű igazgatójával, ahogyan a portástól megtudta a nevét, Liba Györggyel. "Ez egy nagyon rendes pofa" - mesélte. "Furcsa volt számomra a beszéde, mintha egy kicsit zavart lett volna a hangja, de hát biztosan tele van gondokkal" - érvelt. "Az igazgató rendelkezésünkre bocsájtja a szükséges mennyiségű agyagot, csak érte kell mennünk, fuvarra lesz szükség".

Teltek a napok. Aki ismeri a környéket, elképzelheti. Sanyi lakásától balra az iskola, szemben az udvaron a készülő salakpálya, mely akkor egy hosszan elnyúló gödör volt, melyből mintegy 40 centiméter mélységben kitermeltük a földet (ezt így tükörnek mondtuk). Jobbra a kerítésen túl az említett föld hatalmas kupacban várta, hogy a kertészet saját céljaira elszállítsa. A földrakás közelében néhány árnyékot adó fa, és a 2-3 - napok óta ott álldogáló - teherautó. A fák alatt a sofőrök kártyázással múlatták az időt. Szemmel láthatóan porszem került a "gépezetbe". Az említett lakásból (és más lakásokból is) nézve ez volt megfigyelhető. Az idő délután 3 óra körül járt, amikor Sanyi barátom hozzájuk lépett. "Mennünk kell az agyagért!" -szólt földöntúli nyugalommal. (Valamikor a Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát). A felszólításra adott választ nem nehéz kitalálni: elküldték melegebb éghajlatra, érvként hozva fel, hogy miért ilyen későn vegzálja őket. "Most szóltak, hogy mehetünk az agyagért." - szólt a válasz. Bár a vita még eltartott egy darabig, végül csak elindultak Óbuda felé.

A téglagyári markolós már a zuhany alatt volt. Le sem írom, hogy mit össze nem káromkodott, amiért vissza kellett ülnie a gépébe. Mit tehetett. Rá vártak az üres teherautók. A nyári délutánok hosszúak. Még nem is esteledett, amikor a rakomány az iskola udvarára érkezett. A markolókanálnyi tömbökből épült hegyre vetült vészjósló árnyékából szinte kihallatszott: "Megálljatok, ezért a húzásért még meglakoltok, amikor a megszáradt tömbjeimet borsóméretre kell zúznotok!". Ez kell ugyanis a salakba, hogy kellően összeálljon, de ez már egy másik történet.

T. Sanyi levelet írt. Ebben megköszönte a téglagyár igazgatójának és munkatársainak az önzetlen segítséget. A levél az iskola igazgatójának aláírásával és pecsétjével hitelesítette, hogy az agyag nem holmi csibészek tulajdonába, hanem az iskola céljaira kéretett. Hősünk a levéllel a zsebében indult a téglagyárba.

A gyárkapuban a portás feltartóztatta. "Kérem én az igazgatóhoz, Liba Györgyhöz jöttem" - szólt Sanyi. "Nincs itt semmiféle Liba György. A mi igazgatónkat Griba Györgynek hívják" - így a portás. Amikor is T. Sanyi végre az igazgató előtt állt, nehezen leplezte zavarát. A félreértés tisztázásra került. A korábban "kissé zavart hangú" igazgató szeme sem rebbent. Talán azért sem, mert ígéretének eleget téve maga mögé dobta a buta sérelmet, de az is lehet, hogy humorérzékkel rendelkezett.

"A mai világban" ez a történet már nem jöhetne létre - így vélekedünk. Vagy talán mégis? Ki kell próbálni, hátha működik! Köszönet a történet szereplőinek, ezúton is.
    »VISSZA 


                              nti WEBDESIGN